Fuck… the system.
De legalább te itt vagy és ujjad hegyével mosolycsíkot rajzolsz az arcomra, erre a sápadt, fénytelen papírlapra.
És most táncolni szeretnék, esetlenül ide-oda lépegetni, tétovázni, botladozni. Következmények nélkül. Például Secret Garden dallamokra.
“Ha elég esze van, és kellõen önreflektív, egy tüskés gömbhalba is bele tudok szeretni.” – írja valaki, valahol.
Igaza van. Mellesleg a gömbhal már majdnem olyan, mint egy Ady-féle “beteg rózsa”. Persze nem mindegy, érdemes-e a tüskék, a romlás, a különös héj után beljebb hatolni, mert ott bármi fogadhat. Ismerek olyan embert, akinek, ha sikerül egy darabon feltépni a csomagolását, a hasadékon keresztül fertőző, bűzös genny ömlik a kezedre. Ez volt régebben a lelke, talán hároméves korában még csak enyhe, furcsa szagot árasztott. Aztán elhanyagolták.
De igazi meglepetés, türelemjáték és szívet melengető érzés, ha a tüskék úgy vérzik össze a tenyered, mikor szeretnéd megsimogatni őt, hogy közben valami gyönyörű és értékes tudatra, jellemre bukkansz.
Nem mindegy.
A kínai körte pedig… hát nem rossz. Fogadni mernék, hogy nyáron nem kapható, pedig igazán jó szomjoltónak tűnik. Bár igazán furfangos – már az is, ahogyan kinéz. Ha messziről pillantasz rá, sárga alma, ha közelebb mész, sárga kopaszbarack, ha beleharapsz, kartonpapír jellegű héjat és lédús, körteszerű húst kóstolsz. Ha kivágod a közepét, mert nem akarsz bonsait [tudom, hogy ez meg japán, de hátha a kínaiak is tudnak hasonlót - még nem néztem utána] nevelni a gyomrodban, akkor még óriási ringlónak is elmegy. Csakhogy nem olyannyira puha.
Az is előfordulhat, hogy a mi kóstolóinkat korábban szedték le, még beérés előtt, és azért tűnik ilyen ízetlennek. Bár sohasem tudhatjuk…
Holnap szóbelizek, Á-val, aki úgy tűnik, jobban aggódik, mint én. Remélem, olyan témát húzunk, ahol felhasználhatom a Fallout 3-ból felhalmozott, őrült-undorító-bizarr szókészletemet. Igazából… egyáltalán nem izgulok, sőt, ráérősen, kényelmesen néztem rá az előbb is az órára. 23:06 Hát igen, holnap.
A beszédtől sosem féltem. Minek? Lehet, hogy jó tolmács lennék. Persze, persze… Igazából az a bajom, hogy a memóriám pocsék. Igen, az.
Itt lapozok egyet.
Anyám, úgy tűnik, megbékélt azzal a tudattal, hogy már csak azért is elmegyek Szegedre, nyílt napot látogatni. Talán még az sem zavarná, ha egyedül mennék. Pedig iszonyatosan félt, nehogy valaki, valami… És hajnalban indulok, késő este érek haza. A hét közepén. Veszélyes? Az, nagyon is az. De mit tehetnék? Ilyen sz*r Magyarország vasút- és közúthálózata.
Hosszú az út, Budapesten keresztül, természetesen, mert másképp egyébként lehetetlen. Ez a négy óra odafelé, négy óra visszafelé elv egyébként nagyon tetszik, akkor is, ha költséges és fárasztó. Mert ha sikerül, jelentkezem és felvesznek, megkapom végre a távolsági szabadságomat, vagyis az érzést, hogy egyedül lehetek, és saját magamat kell ellátnom. Felelősség ide vagy oda, előbb-utóbb úgyis ez lesz a sorsom, ha negyvenévesen, akkor negyvenévesen.
H. azt mondta, most Szeged a legjobb hely, lassan túlnövi az ELTÉ-t. Hát akkor gyerünk, oda!
És aztán Budapest. Valamiért vonz, nem tudom megmagyarázni, miért, hogy egy nagyváros peremén, vagy legalább a Belváros szélén éljek, nyugalom és mindenféle program, rohanás között. Így legalább nem nehéz a döntés. Csöndet szeretnék és magányt? Távol maradok, hátrébb lépek. És ha házról házra szeretnék járni, kávézóból kávézóba, klubból klubba, akkor előrébb lépek, közeledek.
Ilyen egyszerű? Bizonyára egyáltalán nem.
23:24 és már kényelmetlennek érzem a két- és hárommilliméteres körmeimet. Mindjárt beírom a telefonomba Emlékeztetőként, hogy ne felejtsem el lenyesni.
Továbbá fogalmam sincs, van-e itthon az egy számmal nagyobb, új és egyetlen, fehér férfiingen kívül valami ünnepélyes felsőm. Ha rajtam múlna, kényelmesebbnek érezném a fekete nadrágot és a jelenlegi kardigánomat.
Végre megszereztem a Gomorrát. Hátborzongatóan érdekes. Gördülékenyen bizarr és aprólékos. Már-már úgy éreztem, én is érzem a sós, rozsdás szagokat, látom a mezítelen hullákat, a nyomort és a varrónők között járkálok. Nahát.
Előfordulhat, hogy egy tervezés nélküli történetet, kitalált világot könnyebben meg tudnék fogalmazni, oldalakon keresztül. Megpróbálom. Azt hiszem. Majd.
Előbb olvasok. Ritkán mondok ilyet, de most szeretek olvasni, gyűjteni, tervezni, odafigyelni.
Köszönöm, nagyon köszönöm neked.
Mi ez?!
Jane Austen – Seth Grahame-Smith: Büszkeség és balítélet meg a zombik
Kíváncsi vagyok, mennyire bámulnának meg csirkefejes zacskókkal rohangáló, sápítozó nénik és botra támaszkodó, sötétbarna eleganciával öltöző bácsik, ha ilyen borítóval közlekednék… délután, hazafelé.
Szokásom ugyanis a buszmegállóban várakozva, egyik kezemben könyvet tartani, és így olvasni. Már ez is szemet szúr a többségnek. Hanyagul, piros-fekete táskámmal a hátamon, kockás kabátban, rövid kócos hajjal, egyik kezemet a zsebembe mélyesztve… nyelem a betűket, mind a nokedlit.
De ez nem kellemes, ha tartós figyelemösszpontosításról van szó, tehát leginkább Ady Endre, Juhász Gyula versei kerülnek elő; néha gépről nyomtatott, gondosan összehajtogatott darabok; utóbb Galgóczi-novellák. Sajnos minél terjedelmesebb és sérülékenyebb a papírköteg, annál kisebb az esélye, hogy átvészeli a kalandokat. Maradnak hát a zsoltároskönyv, legfeljebb A/5-ös méretű apróságok.
Előfordult már, hogy Mormon Könyvével ácsorogtam a plusz négyben, majd utána sem hagytam abba az “utazóközönség” nagy örömére.
Mellesleg, azért mutatok hajlandóságot a mormon hit megismerése iránt, mert így egészen másképp lehet értelmezni a Twilight-sorozatban Edward és Bella viszonyát. Nem azt mondom, hogy máris pozitívan vélekedem róla, de azért számít, bizony, milyen erkölcsi értékrend húzódik a háttérben, milyen drótra van kifeszítve a lepedővászon.
Insopportabile. Domani vorrei un cappuccino, giorno luminoso ma anche un’ po freddo. Allora, ottimo.
Ma olyan képek jutottak eszembe, miközben anyám iskolai prezentációját gépeltem és állítgattam, hogy…
Kék szitakötő / Rózsaszín szitakötő, Delírium, “Szép embertelenség” [mert József Attila néhány versének elemzését formáltam fejben...], Sosem voltál, ecc.
Egyébként ritkán szeretek bele angol szavakba, de a “pure” hangzásvilága, ha halkan ejtem, szebb, mint magyar megfelelője, a “tiszta”. Habár, nem érzem, hogy fednék egymást. A “purified (water)” mélyrehatóbb, már-már “szűrt”, és nem csupán a mocsoktól mentesített. Olaszul a “pura” sem az igazi, de ez kizárólag a saját kis furcsa ízlésem miatt van így és nem másképp.
Néha – igen, még nekem is furcsa, szóval ne harapd le a kisujjam, Hajna – a francia formákat, hangokat is elbűvölőnek találom. “La fée de la fleur de pommier…”, azaz Almavirág-tündér [Ravensburger-kirakó oldaláról kimásolva], de az egyszerű “papillon”, mint “pillangó” is a szívem csücske.
Az izlandi és norvég hangokról, mint folyamról, ha szövegről van szó [mert szívesen hallgatok reyjkavíki rádióállomásokat, beszélgetéseket és Úlfhildur római katonáját, aki zöldségekkel szenved*], már nem is mondok inkább semmit… Csöpögnék a gyönyörtől. Jaj, hogy ez mennyire félreérthető lett! Úgy értem, mint egy olvadó gyertya, lángom alatt lágyan cseppenként hullanék az asztalra, forró kupacba. Hmm.
* Úlfhildur, egy izlandi lány, régebben, pár éve már, hogy mikrofonba mondott nekem MSN-en egy R-betűs nyelvtörőt, olyasmit, mint nálunk a “Répa, retek, mogyoró…”.
Mindjárt lejön ez a zombis rettenet. 99.7% Ahogy elnézem a kritikákat, nem sokaknak tetszik. Sem angolul, sem magyarul. Pedig bizony, ott villog rajta az aranyszín, kerek matrica, rajta a New York Times, mint “márkajelzés”.
Ennyit a marketingről. De unaloműzőnek és limonádénak kétségkívül megfelel majd.
Akit érdekel, annak szívesen elküldöm az e-bookot, értelemszerűen angolul.
.pdf formátumban a képek elrendezése pocsék, mármint hibás, de ezen kívül teljesen ép, egész, nem hiányzik belőle semmi. Legalábbis ránézésre.
.html-ként kicsit csúsznak az illusztrációk, de nem zavaró.
.txt-ben kép híján minden a helyén van.
Nézelődtem, és találtam valamit, amit kivételesen ötször olvastam el, egymás után, mert nem tudtam, hogy mosolyogjak vagy sírjak vagy legyek “zsémbes zsidó vénkisasszony”:
Vona Gábor születésnapja vs Gyurcsány születésnapja: nem lehet véletlen, ennek üzenete van!
2009. november 12. / Arwen22*
Szóval, ha érdekel, kattints, és olvasd el.
Tudom, ez [mármint az, hogy ilyen lett ez a #120-as] most eléggé éles, olyan mint egy nyakhoz szorított penge, főleg, hogy az előző bejegyzésben “elhomárosodtam”. Nem szeretnék belemászni senki lelkébe, tehát nem röhögök fel hangosan, csak átfordítom az egészet [ön]iróniába és szúrkálódok egy kicsit, kedvemre. Mint mindenki más.
Ezt nevezik a bölcsek és “bölcsetlenek” összeesküvés elméletnek.
És voilá, máris eszembe jutott, hogy annak idején, mielőtt megszülettem volna – néhány hét volt hátra, hogy birtokba vegyem a kórház éltető műanyag fényeit meg a városi-büdös ájert [habár '92 még egészen nyugodt év volt, azt hiszem] -, egyik közeli rokonunk gondterhelt arccal sóhajtozott… Talán még imádkozott is, napjában többször, azért, hogy ne április elsején szülessek meg, azért, hogy ne nevezhessenek mások bolondnak. Mert az… komolytalan.
Hallgattam rá, jó szavára és később bújtam elő. Persze, úgy kellett a többi buta kisbabának, sokan választották elsejét azóta is!
Aztán ez a rokon nem imádkozott, de felettébb lelkesedett azért is, hogy valami kommunista évfordulón, ünnepnapon [vagy hasonlón] szülessek. Kössük össze a kellemest a hasznossal? Az biztos, hogy sikerült elkerülnöm mindkettő dátumot, és önkényesen közéjük furakodtam.
Szerintem, ha ez a Gyurcsány-Vona elmélet igaz is, csak azt bizonyítja, hogy a két politikus él, mert megszületett. Valahol, valamikor. Na?
* Kijelentem, hogy a bejegyzés szerzőjére nem mondtam és mondok semmi gonoszat, és ha megtalál, hát igen, ennyit talál: érdekesnek tartottam, és belinkeltem őt, megemlítettem, mikor írt, mit, és eljátszottam egy egyszemélyes fogpiszkálópárbajt.
Jó ideje nem foglalkoztam már a “gaydar” fogalommal, mert úgy döntöttem, hogy nem határozok meg semmit fölöslegesen, az egy-kétszavas öndefiniálást akkorra tartogatom, amikor másképp képtelenség elmagyarázni egy állapotot.
Szóval a “gaydar” egy olyan felismerési és meghatározási, öhm… képesség, adottság, tehetség?! – nem tudom -, amivel az illető némi vizsgálódás után meg tudja állapítani a másikról, hogy az homokos-e, biszex-e vagy heteró. Természetesen bizonyos sztereotípiák és az annak megfelelően viselkedő emberek azonnal gyanúsak, bárkinek. Gondolok itt egy már-már lányosan finom arcú, megjelenésű, átlagtól magasabb hangú fiúra, aki szinte mindenhol szőrtelen, alaposan borotvált és friss parfümszagot áraszt, miközben élére vasalt ruhát hord és kecsesen lépked. Ő egy “hajtűdobáló buzi” – mondjuk rá. Hát lehet. Talán. Van rá esély. Ugyanez a helyzet egy erősen maszkulin, férfiinget és bakancsot hordó, rövidre nyírt hajú lánnyal, nővel is, aki bőgő versenymotorján/Harley Davidson vasbikáján rója a kilométereket…
De azért a többség beleolvad a környezetébe, mint valami dzsungellakó törzs tagja vagy leleményes kaméleon. Azt mondják, meleg, illetve heteró férfiak és nők csoportján belül vannak apró, szinte észrevehetetlen, tüzetes vizsgálódásnál felszínre kerülő jelek, amik segítenek beskatulyázni. Azt is emlegetik, hogy legtöbbször még jelképek, szimbólumok sem kellenek – sem nyakban függő labrisz, sem gyűrű vagy kitűző, jelzésértékű ruhadarab vagy kiegészítő -, hanem magából a testbeszédből lehet olvasni.
Hogy miért mondom ezt?
Mert én kétszer voltam olyan ügyes, hogy a “mi lenne ha?” elmélkedésem végül valóságba csavarodott, és a kiszemeltek igazolták a képzelődésemet.
Viszont… ha nem vizuális ingerekre gondolunk, akkor már humorosabb, sorsszerűbb a helyzet. Habár ezt is szeretem a véletlennek betudni, elvégre nem vagyok én istenség. Majd ő megmondja, nekem nem ez a dolgom…
Hajlamos vagyok spontán beleszeretni olyan zenékbe, előadókba, akiket azelőtt sosem ismertem, nem olvastam az életrajzukból egy árva betűt sem; mindössze nagyon tetszett a hangzás, simogatta a fülemet és a lelkemet, és jól éreztem magam, ha hallgathattam. És már legalább fél tucatszor előfordult, hogy amikor kíváncsiságból mégis rákerestem a kijelölt személyre, kiderült róla, hogy vagy melegjogi aktivista vagy meleg/biszex/transznemű vagy sokszoros pletykák terjengenek róla már egy ideje vagy akár… óriási “buzi” rajongótábora van.
Kaki King wikipédiás oldalának olvasása után mosolyogtam a legjobban, de Tori Amos rajongói klubja sem volt szomorúságot kiváltó “izé”, amikor tudomást szereztem róla.
Hajrá.
Jelentkeztem a Móra Ferenc Novellaelemző Versenyre. Gyanútlanul. Nem néztem utána, cserkészbecsszó! Csak és kizárólag a magyartanárom említette, tegnap, hogy létezik ilyen. Utána hozzátette, hogy ebben az évben Galgóczi Erzsébet egyik novelláját kell majd elemezni blattolvasás után. Bólintottam. Galgóczi? Egy nő, aki mostanában háttérbe szorult, de húsz évvel ezelőtt többek olvasták, megbotránkoztak rajta vagy szerették. Anyám is olvasott tőle, valamit, legalábbis a szavai mögött ez állt.
És íme, itt rejtőzik a… Mars kifelé abból a szúrágta szekrényből!
Az írónő végtére is vállaltan leszbikus volt. Tessék. Ő írta azt a Törvényen kívül és belül című regényt, amiből Makk Károly Egymásra nézve címmel forgatott filmdrámát 1982-ben. Két lengyel színésznővel – ha esetleg valaki erre jár és ismerősen cseng a fülében.
Galgóczi Erzsébet novellát is írt, nem keveset. Meg drámát, tévéjátékot, stb.
L. ennek fényében magyaróra kezdetén két saját könyvét nyomta a kezembe, majd a délután folyamán még hármat, a könyvtárból. Az egyik az említett regény… Azt mondta, nem muszáj elolvasnom, visszavihetem a könyvtárba – fölöslegesen vette ki, mert nem novelláskötet. De én most már csakazértse viszem vissza. Elolvasom. És nem adom oda K-nak, azaz a másik versenyzőnek. Nem én, bizony! Soha.
Most következhetne az ördögi vigyor és az öblösen visszhangzó, gyomorból feltörő kacagás… De ilyet – még – nem tudok produkálni.
A mai és a holnap elkövetkező foghíjas tanórák után félig-meddig megnyugtató és egyúttal lelkesítő, hogy végre megtaláltam a PTK-BTK és a SZTE-BTK nyílt napjainak időpontját. Sőt… ebben a másodpercben még az ELTE-BTK időpontjait is.
*fütyörészve elvonul fogat mosni, majd zseblámpával a takaró alatt Galgóczi-novellákat lapozgat*
Szelíden bólintasz, és engem felkap a pillanatnyi orkán. A szúnyoghálónak taszít. Mosolyogsz. Neked is fáj és nekem is.
A “gondolatudvarlás” technikájában bennefoglaltatik, hogy amint lehetőséget kapok, ha még elegendő erő van a parázsban és tüdőben, akkor én bátor-őrülten felélem kopottas, ódon, de reménnyel csiszolt eszköztárát a szívemnek.
Annyira közel van már, hogy a rácsokat teljesen elfűrészeljem. Csakhogy nem tudom, kihullanak-e a kezemből, ki az ablakon vagy éppen az ütőerembe fúródnak. Veszélyes dolog ez a szabadságimádat[?].
“Rokiztam” L-lel, akivel kapcsolatban egyébként sem ildomos, sőt, kifejezetten hazug dolog azt állítani, hogy öreg, korlátolt gondolkodású és “vén tata”. Mert úgy ropta, mintha most volna húszéves. Csak én nem tudtam táncolni, és úgy megilletődtem, hogy az alaplépést sem sikerült megtartanom.
Ébredj fel Rockandrollia!
Pozitív a visszhang, néhány ingnek elveszett és/vagy feledékeny a gazdája, több zsák pogácsának egyszerűen nyoma veszett. Pedig én pont azt vártam, hogy ha már nem volt itthon miből reggelit, tízórait készíteni, majd onnan falatozok. De hát nem… Ha Sch. tömte be az egészet, akkor meg inkább nem kommentálnám a történteket.
És bizony, ma már nem fáj a talpam, hála az égnek. Már elegem volt abból, nagyon elegem, hogy ha ültem és felemeltem, akkor is sajgott.
Lássuk, mi van még…
~ Már hetek óta azon tűnődök, hogy vajon az Apatheia jelen vagy múlt időben ad-e többet az olvasónak.
Mert noha ez a történet a képzeletem ivadéka, nem meghatározott időben és térben játszódik, a szereplőket már-már kémcsövekben “tenyésztettem” saját ízlésem szerint; szeretném ismeretlen valóságként ábrázolni. Valami, ami akár itt, a környezetünkben is megjelenik, csak éppen nem akarunk tudomást venni róla, nem engedjük meg magunknak, hogy gondolatfüzéreket bontson ki a lelkünkben.
Az egyes szám harmadik személy rendben van, csakhogy az idő még eldöntetlen, és én nagyon szeretnék már írni, nézd csak, itt van a nyelvemen, átitatta minden sejtemet, lassan túlcsordul, a kövérre hízott szivacsdarabok atomjaikra robbannak szét.
Mindkettő a “kezemre áll”, kifejez, bemutat és remélem, gondolkodtat.
Lehet, inkább a jelent választom, mert azt hiszem, így nincs “dohos múzeumszaga” vagy éppen “fertőtlenítőbűze”, a képek festményszerűvé válnak, de mintha élnének: az ecset- avagy tollkezelés aprólékosabb lehet, habár ugyanakkor nyersebb.
“Még nem száradt meg. És nem is fog soha.”
És vajon, ha megjelenhetne ez, a most még csupán szívemben pulzáló “regény”, kézbevehetó könyv formájában [természetesen az e-book előnyeit nem becsülöm le, és bizonyos, hogy azt a módszert is kihasználom, ha eljutok valameddig...], milyen borítót kapna?
Gondosan járnék el, egyszerű lenne, túlontúl puritán. Mellőzném az ócska, “gyorskiadáson” átesett fantasyk kivitelezését. Nem kell a káosz. Kisbetűs, írógépből csattogtatott cím fehér vagy fekete alapon.
Sajnos, a szimbólumokkal hadilábon állok: ha vörös rózsa kelletné magát a hátteren, “romantikus regény” bélyeget kapna a szöveg, vagy ha pisztoly, egyértelművé tenném a végkifejletetet. Esetleg a “véres detektívsztori” és “sötét igazságok” kategóriába préselném.
Márpedig vannak láthatatlan kristályszilánkok.
A vak bérgyilkos borítója ritka ocsmány. Valóban, kezdenek zavaróak lenni az elgépelések, az értelmetlenül benne hagyott szóközök, szavakon belül is, a furcsa kötőjelezések. Másodkiadást akarok! Hibáktól menteset! ~
Az eseményalgebra egészen érdekes, rövid, akárcsak a statisztika és a gráfok, de egyszerűen képtelen vagyok gyorsabban gondolkodni. Ez a fajta logika nem villog olyan sebességgel, mint amikor valami szövegeset, irodalmit vagy ahhoz hasonlót alakítok ki…
Mellesleg, kicsit olyan ez, mintha egy inget gombolnál, egyenként, finoman engedné el az anyag a kis apróságot, és… előbb-utóbb mind kibontakozik, az ing gyűrötten hever majd a földön, a te jutalmad pedig egy érintés és akár még több.
És most buta az, aki a “rossz az, aki rosszra gondolt” tartalmű őrültséget mantrázza, mert ez miért is kéne, hogy “rossz” legyen?
Nem szeretem a futószalagon gyártott ficsúrokat és kurvákat, már elnézést.
Ez is téma volt, tegnapelőtt és ma reggelre is.
Megint más: groteszk, ahogy a politikához csatolják egyesek [és mások] a H1N1-védőoltás beadatását, és egymást ölik, ha valamelyikőjük mégiscsak elmegy a háziorvosához, mert úgy döntött, na jó, legyen, ő is beoltatja magát. És kénytelen vagyok a belemosolyogni a tenyerembe, mert tőlem néhány lépésre szó szerint egymást püfölik, fizikailag, azzal a kommentárral, hogy “mocskos áruló!” és “de én nem akarok meghalni”, “na de én sem, azért nem kell beadatni”. Főleg, hogy hajszál híján, hogy nem mondják ki, miért gondolják így, melyik párt elveit képviselik még… még ebben a témában is.
Hipotézisvizsgálat?! [Közben furcsa szófoszlányok csapkodják a tudatalattimat...]
Ennek örömére újra meggyújtok egy szál képzeletbeli cigarettát, és “kedves” szereplőm szájába dugom. Tessék, szívd és fújd. Majd én leírom, merre kószálsz, mi az a furcsa hús, amit romlott sajtos makarónival próbálsz leküzdeni a gyomrodig.
Fallout 3 utóhatás. Különben is… ez a fél-szerepjáték annyiféle útvonalat, eseményszálat, apróságot tartalmaz, hogy nem lehet megunni. Tényleg nem.
Bedurrant a hólyagom, az agyam és mindkét lábam.
És ha férfiing, akkor 37.
Kurva szalagavató. Undok osztályfőnök, aki szándékosan az első időpontot kérte.
Ragazzi, devo ammettere*,… azért mégiscsak szeretem az agyi összeköttetéseimet. Fogalmam sincs, konkrétan mi játszódik le “odabent”, amikor láncszerűen asszociálok, és talán ki-kihagyva egy-egy villanást, egy adott ponttól eljutok egy egészen más síkon lévő pontba. És mindez tucatszor lejátszódik egy-két percen belül, ha nem többször.
Rengeteg ötletem van, de egyszerűen nem bírok velük.
Éjféltájt a félhomályban például egyetlen mondatból – “Add a kezed!” – formálódott valami… és most sós ízű és olyan kemény, hideg, akár a jég. Merengés, gondolkodás közben találtam egy könyvet [Walter Lord: A Titanic pusztulása; - Kossuth Könyvkiadó, 1979], ennyi történt csupán.
Természetesen mindez azt jelenti, hogy továbbra is bambán követem az eseményeket irodalomórán, nyomott arccal “figyelek” matekon, és nemtörődöm módon telefirkálom a történelemkönyv margóit a félig megemésztett múzsacsókokkal…
Kettőtől pedig angol OKTV.
Ne, ne szurkoljatok. Fölösleges. Minek? Jó így. Végre, jókora kihagyás után, élőben kell teljesítenem, nyelvtani szempontból. Nem mondom, hogy ezzel aztán letudhatok mindent, mert sajnos igen, heti egy-két, kedvességből és szívességből, lelkiismeretességből felajánlott angolóra, nem elegendő.
Az olasszal majdnem minden rendben van: jogom van bejárni órákra, dolgozatokat írok [akármilyenre is sikerülnek], szinte naponta forgatom a fejemben.
Majd meglátjuk.
A duplaórás matekdolgozatnak jobban örülök, amiért négyest és ötöst kaptam rá – akkor is, ha két pont kellett volna és két ötöst érne akkor. Vajon miért..?
* Srácok, be kell vallanom,…
A Godot-ra várva elemzése [hiába, ha egyszer más művekről még ennyi sem jutott eszembe hirtelen, nagy zavaromban], tizenegy szövegrészlet felismerése szerző és cím szerint, a futurizmus ismertetése, parabola és groteszk jelentése.
Hatból öt matematikafeladat. Mert a másodikban nem jutott eszembe valami “térbeli Pitagorasz-tétel”. Azzal fél perc alatt megoldhattam volna, és nem kellett volna fél oldalat elpazarolni, majd áthúzkódni erősen, “nehogy beleszámítson” alapon.
A bethleni konszolidáció kellemes csalódás volt, úgy érzem, precízen fogalmaztam. Szinte magam elé tudtam képzelni, melyik sorokat fogom leírni a tankönyvből azapján, hogy bizonyos félkövér betűk melyik bekezdésben, merrefelé találhatóak – mindezt igencsak csökött, vizuális memóriámat felhasználva. A tesztrész eredményét meg majd meglátjuk…
Nem értem, miért kell még bonyolítani a szalagavatós táncokhoz való öltözetet. Fekete, lapos talpú cipő. Ennyi, nemde? Akik ma lelkesen-lelketlenül azt vágták a fejemhez, hogy “hát sokat kell benne járkálni otthon, hogy megszokd; ne légy már ilyen hisztis miatta!”, azoknak így utólag is üzenem, hogy szerintem nem szeretnének kibicsaklott bokával látni az előadás közepén, a közönség előtt sziszegve-ordítva. Csakis azért, mert én még járni sem tudok két centiméternél magasabb sarokkal, nem hogy táncolni!
És…
Igazán jó volna fordítónak lenni, nyelvekkel foglalkozni, angollal és olasszal, esetleg hozzá még a magyarral, valamilyen szakirányban – de eközben, illetve időbeli csúsztatással, vonz az ELTE Gyógypedagógia [Bárczi Gusztáv] kara is. Másodlagosan azt is csinálhatnám. Kicsit ugyan ijesztő ez a sok pszichológia, annak a fajtái, apró részletei, de nem baj. Mert érdekel. Mert tetszik. Mert így tényleg adhatnék az embereknek valamit. Gondolj bele… megmutatnám ezeket a mocskosul naturalista, példázatos képzeteket, szemléltetésként. A gyógypedagógia tényleg kreativitás valaminek a szolgálatában.
B., te azt mondod, érzékem van hozzá. Szorgalomból viszont elégséges vagyok, hiába, hiába dobban a szív.
Majd meglátjuk. A pályaválasztási teszt annak idején azt mondta: egyértelműen humán érdeklődésű vagyok, kreatív és emberközpontú, szociálisan érzékeny. Na vajon…
Újdonságot, különlegességet, eltérő megállapítást, mást, mint amire gondoltam – nem hozott.
Máris szombat van. Éjfél múlt pár perccel.
Szóval ELTE/SZTE – BTK anglisztika… Loading.
És majd ELTE – BGGYK, valamikor. Reserved.
[Ráadásul érdekel még: a skandinavisztika is. Anyámékat meg nem. "Ebből nem fogsz megélni."]
