Kicsit lógatom az orromat – no nem olyan borzasztó az állapot, mint amilyennek lefestem -, mert így este kilenc felé nem járnak internet-, egészen pontosan MSN-közelben azok, akikkel szívesen beszélgetnék. Mármint azok, akikkel nem beszélésről van szó, hanem beszélgetések hosszú, több szálból összesodort fonaláról.
Nincs kedvem ahhoz, hogy olyanok panaszait hallgassam, akik öncélúan a nyakamba másznak és csak a körvonalaim kellenek nekik, az a tudat, hogy van valaki, van egy bábu, akinek mesélhetnek.
Elhiszem, hogy márpedig ez kell. Szükséges. Mint a levegő. Csakhogy, nekik tényleg csak egy bábu vagy, semmi több. Aki a lelkisegély szolgálatnál foglalja a vonalat, választ vár. Beszélgetést, nemde? Hogy ha elmondja a bánatát, reagálnak arra. Valamit. Lehetőleg kedveset, finomat, megértőt. Igen, így van.
De amikor csak mint két szem vagy fül kellek, agyvelő nélkül, azt nehezen bírom.
Mert magányban is lehet tevékenykedni. És itt nem az öngyilkossági kísérletekre gondolok, de ha a megkönnyebbülés öt-hat tányér és pohár összetörésével érhető el, vagy ahogy egy közeli hozzátartozóm csinálta – ordítással, miközben teljes erejével ránehezedett a vécé öblítőkallantyújára, és a zubogó víz elnyomta a hangját; akkor… legyen.
Most egyedül vagyok, és ha már így állunk, így állok, megpróbálom rendezni az Atwood-féle szálakat, miközben a joghurtosdobozból az utolsó cseppeket próbálom kikanalazni. Cukrozott natúr joghurt. Szeretem igazán üresen is, édesítő nélkül, de ma ahhoz volt kedvem, hogy beleborítsak három-négy kávéskanálnyi kristálycukrot és kevergessem.
Ahogy a könyvbe ragasztott könyvjelzőt – egy vékony, fekete szalagot – nézem, már egyharmadánál tartok. Egy délután és egy teljes nap alatt. Pedig én… na jó, nem utálok olvasni, de terhesnek érzem, amikor mindenáron betűk marják a szememet. Az egészben az a legjobb, hogy végre találtam két kezet, tarkómnál galléromba markoló ujjakat, akik belenyomják a fejemet a kellemesbe.
Egyikőjük éteri tündér, aki ha akarja, ha nem, valamit belémégetett, erős pecsétet. Marhaösztök? Nem. Csak majdnem.
A másik a magyartanárom.
Ha egyszer valaha megjelenik majd könyvem, írásom, gyűjteményem, mindenképp szeretném őket megemlíteni. Nem föltétlen az Ajánlás és Köszönetnyilvánítás sablonjának határain belül képzelem el azt, amit, és lehetőség szerint külön szeretném megtenni. De mindenképp.
Ezzel is lehet tudatosítani dolgokat, így is lehet közvetíteni az értékeket. Így is lehet apró hatással lenni az emberekre.
Jelen pillanatban, sőt, tegnap és azelőtt is, arra vágytam [és lassan eszement sóvárgássá válik], hogy leüljenek velem szemben mondjuk… nagyjából hatan, vallási méltóságok, “agresszív védelmezői az ifjúság romlatlanságának”, kritikusok, írók és “civilek” abból a célból, hogy nekemfeszüljenek.
Mármint, hogy szidjanak. Mert képzeletben elgondolom, amint megtanulok jópár bekezdést a saját regényemből, novelláimból [igen, ezt fontosnak tartom, nagyon fontosnak, mert a memóriám egyébként rövid és pocsék], és ha a torkomnak ugranak, vissza tudok csapni, mint az egérfogó.
Hoppá, láttatok már ilyen hagyományos, lecsapós egérfogó alá szorult szürkebundást? Mert én nem, és kíváncsi voltam, borzongva kíváncsi, és végül megnéztem egyet YouTube-on. Szerencsétlen jelenet az is, de megihletett. A kérdés ezek után az, hogy mi nem tud megihletni?! Mi az, ami nem késztet gondolkodásra?
Odanézzenek, most meg én boncolom szét a fonalat!
Szóval néhány szó kellene csak, amivel megfoghatnám a támadókat; néhány pihekönnyű kifejezés, egy-egy halovány mondat, aminek mégiscsak éle van. És egyébként is, élvezném, [de csakis ilyenkor!] ha úgy kerülnék a figyelem középpontjába, hogy egyszerre gyűlölnének, elfogadnának és nem ismernének.
Végtére is, csak azt akartam kibökni, hogy sajnos csekélynek érzem az agytérfogatomat kitöltő izé mennyiségét. Úgy tűnik, A vak bérgyilkos írónője selyemkendőt sző, és ahogy álmélkodok, átejt, és végülis eltévedek, nem értem, mi történik. A finomságra koncentrálok, és alacsony az intelligenciaszintem, hogy a szálakat kibogozzam, megemésszem.
Nekem nem való a sejtelmes, több szálon futó, krimiszerű regény. Vagy de.
Ahogy Iris elmélkedik és elmerül rigolyás öregségében, az… nagyszerű.
Meg ez itt:
“Nagy a csábítás, hogy behúzódjak az odúmba és remetét csináljak magamból, akire a szomszéd gyerekek megvetéssel s csöppnyi áhítatos félelemmel tekintenek; hogy hagyjam embernyi magasra nőni a sövényt és a gazt, berozsdásodni a kaput, hogy csak heverjek az ágyon valami lebernyegben, hosszúra nőtt hajam szétterüljön a párnámon, körmeim madárkarmokká torzuljanak, s a szőnyegen vastagon álljanak a gyertyaviasz cseppek. Csakhogy én már rég eldöntöttem, melyiket választom a klasszicizmus és a romantika közül. Én egyenes akarok lenni és fegyelmezett – görög váza a napsütésben.”
Szellemi táplálékot gyűjtök november másodikáig. És akkor belekezdek a Nagy Pályázati Műbe. Ó, milyen fennkölt megfogalmazás!
Egy fenét lesz nagy, és még kevésbé nevezhetem műnek. Jó, pályázatinak pályázati. Semmi egyéb.
Nem értek a Harry Potter univerzumához.
Ez vagy túlzottan AU [aúúú!] lesz vagy nem illeszkedik majd a Hunter kategóriába. Esetleg egy kínzásos maszlagot fogok írni. Kínzásos édeset. Bár azt a Fallout 3-ihlette nihil és vér keverékébe szerettem volna belecsempészni.
Nem baj. Csempésszünk csempét!
Rózsa.
~ Minden virág szúr, vagy mérgez, vagy hullik. ~
Avagy asszociáljunk Friđtjófur-módra két ember barátságáról.
Már megint kezd feltörni, mint a gejzír, belőlem az, hogy márpedig én is képes vagyok legalább olyan aranyos, elbűvölő, kedves és udvariasan tökéletes lenni, mint mások.
Mármint… én miért ne lennék képes jó társaság lenni valakinek?! Miért ne tudnám elérni – nem bánom, egy nap, egy év vagy tíz év szükségeltetik hozzá -, hogy valaki igent mondjon a lángoló szeretetimádatomra. Hogy valaki elfogadja, ha megérintem, és megérintsen viszont, valamiféle vággyal, hasonlóval, amilyent érzek.
Csöpögés.
Tegnap vagy tegnapelőtt írtam történetmorzsaként:
~ A kín porrá zúzza a lélek kristályszilánkjait. Csupán csak a durva, csiszolatlan darabokat nem tudja kikezdeni: a nyers gondolatok, kiforratlan vágyaink erősebbek bárminél. ~
Liliomfa és selymes gyepszőnyeg.
Szeretném ezt is.
~ Egyszercsak elfogynak a [lépcső]fokok, és újból ócska érzékeidre hagyatkozhatsz. A szűk kamra égetett kávészemek és doh szagát árasztja, még belevegyül az ismerős, fémes illat.
Mire észbekapsz, már késő: hüvelyknyi magas vízben taposol. Körülöleli a talpad, álmosan csobban. A kényszer nagy úr, és te szolgájáva válva féltérdre ereszkedsz, hogy meríthess belőle. Alig bírod lenyelni az első kortyot.
- Könnyek és vér. ~
Ritkán fordul elő, hogy ilyen sokáig írok egy bejegyzést. Fél kilenckor kezdtem, és immár elmúlt tíz óra.
Hallgatok, mint a sír.
Hallgatok.
Nem sírok, csak érzem, ahogy az orrnyergemet és szemem alatt a járomcsontomat elönti a forróság, és ahogy bizseregnek megtépázott ajkaim.
És most viccelődünk.
Szeretem a mosolyod. Nagyon. Csak most nem láthatom.
